A két nővér lélegzet visszafojtva várt. Hannah szinte biztos volt, hogy ugyanaz a szörnyű gondolat jár mindkettőjük fejében. Vajon mindenki halott odabent? Vagy csak annyira megsérültek, hogy nem tudnak válaszolni?
- Én ki tudom nyitni. – hallatszódott egy gyenge hang a busz belsejéből. – Én a busz hátsó részén utaztam. Adjanak egy percet és odamegyek.
Pár pillanattal később egy zár kattanása hallatszódott majd a busz hátsó ajtaja kinyílt és egy jóképű bár eléggé megviselt kinézetű férfi állt ott rongydarabokkal a csuklója körül. A rongyok egy csavarhúzót tartottak ott ideiglenes merevítőként. – Maguk orvosok?
- Nem. – válaszolta Michelle. – Én vettem ugyan elsősegély órákat de ez minden.
- Akkor mégis kicsodák?
- Két erre járó autós, akik megálltak segíteni. – magyarázta Hannah amilyen gyorsan csak tudta. – A mentősöknek el fog tartani egy ideig, míg ideérnek. Az utat elzárta a felhalmozódott kocsisor és így egy fél mérföldnyi mászás vár a segítségre. Van bent valaki, aki komolyabban megsérült?
- Nincs. Mindannyian szereztünk zúzódásokat, de az enyém a legkomolyabb... legalábbis a buszvezetőn kívül. Lynnette csinálta nekem ezt a sínt. Régen egy orvosi irodában dolgozott.
- Lynnette egy ápolónő? – kérdezte Hannah.
A férfi megrázta a fejét. – Csak a recepción volt, de besegített a nővéreknek, amikor azok nagyon elfoglaltak voltak. Tudja odaadni nekik dolgokat meg ilyenek.
- Szerinted eltört a csuklód? – kérdezte Michelle.
- Nem hiszem, de nem vagyok orvos. Gondolom majd megtudom az ápolóktól vagy valamelyik orvostól... már ha valaha ideérnek.
Elég türelmetlen vagy ahhoz képest, hogy a baleset mindössze öt perce történt, gondolta magában Hannah. A férfi megsérült, úgyhogy Hannah ennek a számlájára írta a viselkedését. – Biztos vagyok benne, hogy olyan gyorsan jönnek, amennyire tudnak. – mondta neki Hannah egy megnyugtató mosoly kíséretében. – Két mentőautó és egy tűzoltó kocsi ment el mellettünk idefele jövet.
Michelle közelebb lépett és jobban szemügyre vette a férfi csuklóját. – A síned egész jó. Mozdulatlanul tartja a csuklódat, ahogy kell. Valószínűleg majd megröntgenezik amint beértél a korházba, de mostanra ez is megfelel. Csak vigyázz nehogy beüsd valahová vagy megmozdítsd a jobb kezedet. Gondolom nem akarod, hogy még jobban megsérüljön mivel billentyűs vagy.
- Te ismersz engem? – kérdezte a férfi elégedetten.
- Nem személyesen csak a zenéteket. Te Buddy Neiman vagy, a Fahéjas Hatok billentyűse.
- Így van. – mondta Buddy majd egy hosszú pillantással végigmérte a lányt. – Akkor te egy rajongó vagy?
- Persze hogy az. Nagyon jó a zenétek.
- Köszönöm. Hé, talán a holnapi fellépés után elmehetnénk meginni együtt valamit.
Hannah visszatartotta a lélegzetét. Remélte, hogy Michelle tudja, hogy Buddy csak fel akarja szedni.
- Az remek lenne. Én is ott leszek a barátommal és az unokaöccsével Devinnel. Devin a legnagyobb rajongód, ő az, aki megmutatta nekem a zenéteket. Megvan neki minden amit a Fahéjas Hatok valaha kiadott és ő maga is billentyűs a Jordan Gimi jazz bandájában. Mondta nekem, hogy alig várja, hogy találkozhasson veled és elmondja, mennyire felnéz rád.
Hannah nézte, hogy változnak az érzelmek Buddy arcán. Először ott volt a csalódottság miután hallotta, hogy Michelle-nek barátja van, és megbánta, hogy felajánlotta az italt amibe Michelle automatikusan bevonta a barátját és Devint. Aztán az elégedettség miután megdicsérték a zenéjét. Valószínűleg a hízelgés nyert a végén, mert most mosolygott.
- Örömmel találkozom a barátoddal meg az unokaöccsével. – mondta átkapcsolva rajongó módba. – Devin nagyon aranyos kissrácnak hangzik.
- Ó, hát ő tényleg az és nagyon tehetséges is. Nemrég munkát is kapott a Tóparti Pavilonban, ahol zongorázik minden hétvégén délutánonként.
Elég lesz a csevegésből, noszogatta Hannah-t az agya. Térjünk a lényegre.
- Azt mondtad senki nem sérült meg komolyabban, ha nem számítjuk a sofőrt. – mondta Michelle, mintha csak olvasna Hannah gondolataiban. – Ezt meg hogy értetted?
- Ő meghalt.
- A vezető meghalt? – ismételte meg Hannah, hogy biztos legyen jól értette a választ.
- Legalábbis ezt mondta Lynnette. Ő ment oda, hogy megnézze, jól van e és mikor visszajött azt mondta, hogy meghalt. Valószínűleg ezért tért le az útról is. Szerintem szívrohama lehetett vagy valami hírtelen sokk. Egyik percben még simán haladtunk, a következőben már keresztbe haladtunk három sávon és oldalról belementünk egy árokba.
- Meg kéne néznünk az a sofőrt, hogy biztosak legyünk nem e tudunk valamit mégis tenni. – mondta Michelle.
- Jó ötlet. Gyertek be.
Buddy kinyújtotta az egészséges karját, Michelle pedig bátran beugrott a buszba. Hannah- nak ennél egy kicsit tovább tartott, de egy kis idő múlva már mindkét nővér a busz hátuljában állt, ott, ahol a banda a hangszereket tartotta. A zárt szekrények, amiknek a tartalma kihullott most a fejük felett kinyitva csüngtek. Alattuk pedig egy szűk vájat volt, amiben álltak, ami eredetileg a busz íves mennyezete volt, ami egy kicsit zavaró is volt. Mély sötétség volt a busz belsejében, amit mindössze két vészhelyzeti led lámpa fénye tört meg, ami eredetileg a padlón volt elhelyezve. Így a lámpák most a fejük fölött voltak és Hannah látta hogy közel egy tucat ember húzódott az ablakok mellé mindkét oldalon.
- A hátsó ajtó nyitva van, ha valaki ki akar menni. – jelentette be Buddy. – De itt azért melegebb van.
- Szerintem mindnyájunknak itt kéne maradni. – szólalt meg egy idősebb férfi. Volt egy pár egyetértő bólogatás a körülötte megbújt emberektől és Hannah látta, hogy ő lehet a vezető, hivatalosan vagy sem. – Jobb, ha magunknál tartjuk a kiskutyát is. Olyan kicsi, a végén még elveszne a hóban.
Buddy megvonta a vállát. – Úgyis itt kéne hagynunk, most hogy Clay meghalt. Ő volt az, aki megállt és megmentette. Meg azt is mondta, hogy ő majd talál neki otthont.
- Talán mi befogadhatnánk. – mondta egy hosszú fekete hajú lány. – Olyan aranyos.
Hannah közelebb lépett és meglátott egy kis kutyafejet hatalmas fülekkel kikukucskálni a lány ölében lévő takaró alól.
- Tudod, hogy mi nem fogadhatjuk be. – mondta a mellette ülő barna hajú férfi. – Mi mindig úton vagyunk.
- Vagy csak simán elengedhetnénk, ha beértünk a városba. – ajánlotta fel Buddy. – Talán valaki majd megsajnálja és befogadja.
- Ezt nem teheted! Nagyon hideg van odakint és te is tudod, hogy Clay majdnem a fagyhalálból mentette meg. Egy meleg helyet kell neki találni, na meg ennivalót. Olyan vékony hogy lehet érezni a bordáit a takarón keresztül. Találnunk kell valakit, aki befogadja.
- Majd én befogadom. – mondta Hannah meglepve mindenkit, magát is beleértve.
- Maga meg ki? – kérdezte az idősebb férfi.
- Hannah Swensen, ő pedig itt a húgom Michelle. Megláttuk a buszt az árokban és idejöttünk, hátha tudunk segíteni.
- Ez szép magától. – mondta a férfi. – Én Lee Campbell vagyok, a banda menedzsere.
- Karl Reese, dobok. – szólalt meg egy magas vörös hajú férfi, akinek majdnem olyan göndör volt a haja, mint Hannah-nak. – Ő meg itt a barátnőm, Penny.
- Örülök a találkozásnak. – mondta Penny. – Köszönjük, hogy idejöttetek segíteni.
A lány, aki fogta a kiskutyát egy félénk mosolyt küldött Hannah felé. – Úgy örülök, hogy te be tudod fogadni ezt a kisfiút. Sok mindenen átment már és nagyon jó kiskutya.
- Az én drága feleségem, az őrangyala mindennek, ami szőrös. – mondta a lány mellett ülő barna hajú férfi. – Ő Annie én pedig Tommy Asch. Én szaxofonon és klarinéton játszok.
- Conrad Bergen, basszus. – mutatkozott be egy a filmekből oly tipikusan ismert szomszéd fiú kinézetű srác.
- Én pedig Eric Campbell vagyok. – mosolygott rájuk egy copfba összefogott, hosszú sötét hajú srác. – Ő pedig Drake Mason. – mutatta be a mellette ülő kopasz, kissé túlsúlyos férfit. – Mindketten fúvós hangszeren játszunk.
- Én Cammy vagyok. – mondta egy lány, túlságosan is kivágott pulcsiban. – A bandával utazom.
Egy festett szőke lány, aki mellette volt elkezdte hosszasan méregetni a nővéreket azon gondolkodva, vajon versenytársaknak minősülnek e. – Én pedig Lynnette vagyok. Mi segítünk a fiuknak felállítani a dolgokat... meg... ilyenek.
Hannah-nak nem volt kedve azt találgatni mit takar a „meg ilyenek”. Helyette azt mondta, - Úgy hallottuk a vezető meghalt, igaz ez?
- Igen. Én mentem oda megnézni. Halott volt.
- Megpróbáltad kitapintani a pulzusát? – kérdezte tőle Michelle.
- Úgy nézek ki, mint egy idióta? Persze hogy megpróbáltam. Nem volt pulzusa és nem is lélegzett. Tudod én vettem részt orvosi képzésen.
Hát persze hogy vettél, válaszolt Hannah gondolatban. Legalábbis abban hogy hogyan kell azt mondani; A doktor úr várja önt csütörtök délelőtt tízkor, Mrs. Smith. Kérjük, huszonnégy órával előbb jelezze nekünk, ha nem tud megjelenni. De ahelyett, hogy ezt kimondta volna hangosan, megkérdezte, - Nem bánnád, ha én is megnézném őt, Lynnette? Néha elég nehéz megtalálni azokat a pulzuspontokat, főleg ha a beteg kábult állapotban van. Nem arról van szó, hogy ne bíznék benned. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod, hogy mit csinálsz. Csak hát tudod, ha nem megyek biztosra, még a végén elveszíthetem az engedélyemet.
- Ó. Hát akkor... nyugodtan! Ez így más. Menny csak. – bocsátotta el őt Lynnette egy legyintéssel. – Én biztos, hogy nem megyek oda még egyszer. Clay nagyon hátborzongatóan nézett ki.
Csodálatos! Gondolta Hannah. Alig várom, hogy meglássam te mit találsz hátborzongatónak. De természetesen egy szót sem szólt. Nagyon nem vágyott erre a kis kirándulásra a busz elejébe. Erőnléti teszt is lenne, hiszen végig kéne másznia a busz tetejét formázó bemélyedésben, de nem akarta kitenni a húgát egy hallott buszvezető látványának. Odafordult Michelle-hez, majd alaposan megválogatta a szavait. Ha Michelle úgy gondolta volna, hogy szükség van rá, természetesen ment volna az ijesztő látvány ellenére is. – Megyek, megnézem a vezetőt. Te maradj itt és nézd meg tudsz e valakinek segíteni.
- Kizárt dolog. Megyek veled.
- De nem kell...
- De igen. – ragaszkodott hozzá Michelle. – Én sem akarom elveszteni az engedélyemet.
Az út a nem létező padlón keresztül nem volt egyszerű. Ahogy Hannah felmérte, két lehetőségük volt. Először is megtehették volna úgy az utat, hogy a kis bemélyedésben egymás után rakják a lábukat, de akkor megkockáztatják, hogy elveszítik az egyensúlyukat. Vagy lovaglóállásban, úgy hogy mindkét lábuk egymástól jó messze van, végigmennek a tető meredekebb részén. Hannah ezt választotta és elkezdtek előrefele haladni nagyon lassan, mindkét kezüket kinyújtva oldalra hogy megtartsák az egyensúlyukat.
Michelle várt, amíg hallótávolságon kívülre kerültek, majd megütögette Hannah karját. – Milyen engedélyt is veszítenénk el, ha ezt most nem csinálnánk?
- Hát... – gondolkodott Hannah gyorsan. – Úgy vélem az a Jó Szimat engedélyünk lenne. Fogadni merek, hogy Lynnette azt se tudja, hogy kell kitapintani egy pulzust.
- Azt meghiszem.
A két nővér eljutott a busz elejébe. A homályos fénycsőből jövő fény kéken és hidegen világított, amitől még az átlagos dolgok, mint a busz ablakai és az árnyékok is kísértetiesen hatottak. A busz legtöbb ülése fekvő állapotba nyílt ki és most a fejük felett terült szét, mint az őskori denevérek. Mikor teljesen előre értek Michelle körülnézett. Senki nem volt furcsa pozícióban sem az ablakoknál sem a tetőn, ami most a padló volt. - Nem látom a buszvezetőt. Hol van?
- Ott. – mutatott Hannah a fejük felett lévő vezető ülésre, amiben még mindig be volt kötve a sofőr. Egy ideig egyik nővér sem szólalt meg. Csak bámulták a biztonsági övével felfüggesztett vezetőt, akinek az egyik karja lefelé lógott majdnem elérve a fejüket. A szája nyitva volt mintha meglepődne és mozdulatlanul bámulta őket a kimeredt szemével.
Michelle-t kirázta a hideg, majd Hannah-hoz fordult. – Lynnette-nek igaza volt. Tényleg hátborzongató. – suttogta.
- Ezzel nem veszekszem. – válaszolta Hannah majd megfogta Michelle karját és maga felé fordította őt. – Menjünk.
- De... nem kéne megnézni a pulzusát?
Hannah éppen azon volt, hogy megjegyezze, a vezető nyaka egy igen természetellenes pozícióban volt és senki sem tudna életben maradni, ha a feje félig hátrafelé van tekeredve, de látta, hogy a húga eléggé megviselt állapotban van már így is. Ha Michelle ennyire meg akarta nézni a vezető csuklóján a pulzust, hát akkor nincs mit tenni. Hannah már épp azon volt, hogy felnyúljon és megérintse a vezető csuklóját valami életjel után kutatva, amiről pontosan tudta, hogy nem létezik, amikor hirtelen Buddy hangját hallották a busz hátuljából.
- Gyertek vissza! Megjöttek a mentők!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése